A „Gyöngyösi kalendárium” c. kiadványból
Az 1990-ben megalakult KÚT Alapítvány, dr. Virág Teréz vezetésével a társadalmi traumák egyénben történő tetten érését helyezte reflektorfénybe. Teri néni azt mondta, hogy a társadalmi traumák, és így a II. világháború, holocaust, Don-kanyar, ’56, kitelepítések egyénre gyakorolt hatásai tovább örökíthetők és még nem ritkán a 2. generációkban is éreztetik kártékony hatásukat.
A KÚT-féle analitikus gondolkodás abból indul ki, hogy minden embernek volt egy anyja-apja, és az anyja-apjának is volt anyja-apja, és a traumák így öröklődnek generációkról generációkra.
dr. Virág Teréz az ún. mélyfúrásos technikát választotta. Úgy gondolta, hogy a trauma gyökere egy mély kútban van és onnan, mint a tiszta kútvizet lentről, a tudattalanból fel kell, ki kell, elő kell húzni. A mélyfúrásos technika lényege az, hogy rátapad a terapeuta egy kulcsszóra. Így például egy tanítványához behoztak egy 50-es pácienst a kórházi osztályra súlyosan gátolt, depressziós állapotban, aki nem kommunikált. A megfelelő szcéna (légkör) megteremtése után csak azt hajtogatta, hogy „nem megy a felkelés, nem megy a felkelés” és minek után ez egy esős őszi napon volt, így gondolkodásra sarkallta a terapeutáját, aki rátapadt erre a mondatra, hogy „nem megy a felkelés, nem megy a felkelés”. Az exploráció (kikérdezés) során manifesztté (nyílttá) vált, hogy ’56-ban, mint kislány, boldognak látta édesapját, akit rajongásig szeretett. Mikor kitört a forradalom, és amikor leverték a forradalmat, zavartan járkált az édesapja és azt ismételgette, hogy „nem megy a felkelés, nem megy a felkelés”, majd a fürdőszobában fölakasztotta magát.
A felkelés szó magában hordozza a depressziós tünetet: aki depressziós, annak nehezen megy a felkelés. Itt tetten érhető a társadalmi traumatizáció elhúzódó hatása az egyénben, ami patológiát hozott elő. A kezelésben az alapprobléma feltárása nagyon releváns, hiszen e nélkül a páciens gyógyítása elképzelhetetlen.
Heves megyében élő depressziósok száma több ezer fő. Minden egyén a társadalomból valamilyen traumát kapott örökségül, a 2. és 3. generációk érintettek megyénkben a Don-kanyar, a holocaust, ’56, vagy Trianon kapcsán.
Mindannyiunk ki nem mondott 5-10 mondata, amit élete végéig cipel a hátán a képzeletbeli hátizsákjában, ott mozog elfojtva lenn a „mély kútba tekintvén”, amit szerettünknek nem tudtunk kimondani. Nem tudtunk tőlük elbúcsúzni, mielőtt megkínozva, meggyötörve a 20. század pénz- és energia-, valamint hataloméhsége elragadta volna őket.
Mivel az 1. leszármazottaknak a hazatértek ritkán beszéltek a német, vagy szovjet háborús bűnökről, így ezek az elfojtott emlékek az első generáció lelkében, bűntudat formájában ráörökítődtek a második generációkra. Amennyiben a 2. generációs traumaoldás nem történik meg, akkor a 21. század is kevés lesz a feldolgozáshoz, és tovább örökítődik generációról generációra. Sajnos, még fiatal értelmiségi társaságban sem szokás beszélni a holocaustról, a Don-kanyarról, ’56-ról és Trianonról.
Fontos, hogy a depresszió tünetei mögött meg tudjuk érteni, hogy a depresszió egyrészt vetülhet kívülről ránk a társadalom által, másrészt a társadalmi traumatizációk, amelyek lehet, hogy nagyszüleink által időzített bombaként ketyegnek bennünk és a tárgyveszteségünk hatására robbannak – depressziót okozva.
Nézzük meg a depresszió tüneteit:
Elhárító mechanizmus: Tudattalan késztetés, amely azért jön létre, hogy a tudatunkba betörő negatív élményanyagokat eltompítsa, elsimítsa, élhetővé tegye. Így: introjekció, kompenzáció, elfojtás, agresszivitás legátlása, jóvátétel, helyreállítás vágya. Lebecsüléssel együtt járó ellenőrzés.
Megragadási szakaszok a depresszióban:
62 évvel a vészkorszak után, nyíltan kell, hogy tudjunk beszélni, de nem tudunk a minket ért traumákról nyíltan beszélni. Őseink bűntudata vetül ránk, amit megélünk, a magunkénak hiszünk, de ez nem a mi bűntudatunk, hanem az őseinké, de mégis megéljük, magunkénak hisszük és ezért nem tudunk róla beszélni. Pont az őseink múlt iránt érzett bűntudata késztet bennünket csendes, önpusztító, önevő hallgatásba és szavak nélküli némaságra.
