Lenyűgöznek a tárgyak, amik körülvesznek engem. Lenyűgöznek, hiszen őket könnyebb megértenem, mint az embereket. Érdekes számomra, hogy csak én vagyok az egyedüli kislány a gyermekotthonban. Boldog vagyok, jó nekem a világomban – olyan egyszerű itt minden. Olyan egyszerű az élet. De csak úgy, ahogy én szeretném.
Ma a terapeutám figyelmeztetett, hogy hamarosan eljön a Karácsony. Szeretem az ünnepet! Olyankor, mindig együtt ül a család az asztalnál – az asztalon gyertya ég. Ünnep a Földön, ünnep az égben, ünnep a szívekben. És azt is mondta a terapeutám, hogy én is fontos tagja vagyok a családomnak, és ez nekem nagyon jól esett. Szeretnék fontos lenni, szeretnék mindent megtanulni. Csak hát, sokszor úgy érzem, nem enged, nem enged kitörni engem – nem engedi, hogy felszínre törjön belőlem, a nagy mélységből, a tiszta víz, a tisztító víz, ami rendkívül tiszta. Olyan tiszta, mint az én világom. Olyan áttetsző és tükrös, mint az óceán mélye. Ott mélyen, legbelül, a lelkemből szokott szólni egy dal. Ez a dal mindig akkor szól, amikor boldog vagyok. Olyankor, a legszebben szól ez a dal. És ez a dallam állandóan a fülemben van. Hogyha szeretetet kapok a felnőttektől, a dal erősödni kezd a fülemben, és ilyenkor be kell fognom, és örülök, és boldog vagyok, és repkedek örömömben, mert szól a dal. Szól a dal!
Sokszor nem szól a dal a lelkemben! Olyankor magam vagyok, és nem fogom be a fülem. Olyankor szeretném, de nem kapok olyankor szeretetet. De ha megint szól a dal, akkor megint boldog vagyok, és egyszerűen olyan hangosan szól a fülemben, hogy befogom a fülem. És boldog vagyok, hogy csak nekem szól a dal. Csak enyém az a dal. És hogy miről szól ez a dal, miről szól a szövege? Arról, hogy egy különleges fényű ékkő vagyok, és csak a szeretetedtől ragyogok. Hogyha a szereteted fénye odébb áll, az én ékkövem fénye is grafitszürkére vált. És hogyha a szereteted ismét mellém áll, az ékkövem fénye rögtön fényesre vált. Kérlek benneteket, még, még és még több ragyogó ékkövet akarok a lelkemben! Mely egyre fényesebb és fényesebb lesz a dal- és a szeretet által. Nagyon szeretném, ha szép Karácsonyotok lenne! Nagyon szeretném, mert mindannyiotokat nagyon szeretem, és mert sokszor úgy érzem, hogy ti vagytok a családom – a jelenlegi családom, itt Gyöngyösön.
Apa nagyon sokat dolgozik, de azért havonta eljön értem, s olyankor elvisz a kocsiján Budapestre, a Fehérvári utcába. Szeretem azt az utcát. Ott van egy benzinkút, meg nagyon-nagyon sok autó szokott arra járni, meg nagyon sok ember. Szeretem a virágokat. Szeretem őket, mert olyan egyszerűek, mint én, s olyan könnyű érteni az egyszerű dogokat. Az emberek bonyolultak. Sokszor nem értem őket, hogy miért ilyen bonyolultak. Miért nem tudnak olyan tiszták lenni és olyan őszinték, mint én? Miért nem szól az ő lelkükben is mindig a dal? A dal, az ékkőről, a különleges fényű ékkőről. Amit ne színesen képzeljetek el, hiszen átlátszó az az ékkő, és ezüstös, és fényes. Olyan szép! De ezt csak én látom. Ezt csak én látom! Ezt csak én látom!
Nagyon szeretek mindent, amit a szeretet vezérel. Nagyon szeretek mindent, ami szívből jön, és szívből szól felém. Néha fájnak a szavak. Néha fájnak a tettek, néha fáj, hogyha elvesznek tőlem egy tárgyat. Elveszik tőlem, elveszik a kezemből azt az egyetlenegy dolgot, amit igazán meg tudok érteni, mert ez nem bonyolult nekem, egy tárgy mindig érthető, mert odateszem, ahová én szeretném. És sajnos engem mindig odatesznek, ahová szeretnének, ahová a felnőttek szeretnének engem tenni.
Olyan szépet szoktam álmodni egy rózsaszín világról! Egy rózsaszín világról, ahol semmi más nincs, csak nagyon kellemes víz, és a nagyon kellemes víz közepén egy csónak himbálózik, és a csónakban én vagyok. Az egyik kezem beleér a vízbe. A hajam beleér a vízbe. Sokszor ez a víz a nyakamig ér. Mintha az anyukám hasában lennék. Sokszor elgondolkodom rajta, hogy miért is kellett nekem onnan kijönni? Hiszen nekem ott olyan jó volt, ott olyan egyszerű és érthető volt minden. Olyan kerek és egész, mint a Nap, magától értetődő volt minden. Nem volt semmi megbonyolítva, nem volt semmi az emberek képmutatására lefordítva, csak egyszerűen, ha van, az van. Szeretem a társaimat, s a felnőtteket, akik élni segítenek nekem, akik segítenek megtalálni a lelkemben az ékkövet és a lelkemben a dalt, ami sokszor erősen szól a fülemben. S olyankor nagyon boldog vagyok!
Nagyon szeretek enni, sokszor falánk is vagyok. De hát ezt nézzétek el nekem. Nagyon szeretnék jó lenni! Nagyon szeretném, ha mindig szeretnétek engem, s én igyekszem mindig jónak lenni!
Egyszer egy mesében ébredtem fel, és a mesében én voltam a királynő. Mindenkit odapakoltam, ahová akartam. Ugyanis az én birodalmamban csak tárgyak voltak, és ott én voltam a királynő. Ez a birodalom sakktábla formájú volt. Mindenkit odatettem, ahová én szerettem volna. Nagyon könnyű volt így élni, nagyon jó volt így élni! Kérlek benneteket, mindig úgy gondoljatok rám, mint aki csak a tárgyak bűvöletében képes élni. Mindig úgy gondoljatok rám, mint arra a lányra, akinek a lelkében a szeretet hatására mindig megcsendül egy dallam, mindig visszaköszön egy dal. Az a dal, ami ékkövet ad nekem, ragyog bennem az ékkő, és ragyog bennem a szeretet. Olyankor, amikor leghangosabb a lelkemben, tudom, hogy olyankor a leghatalmasabb a szeretet a ti szívetekben. Nagyon szeretlek benneteket! Boldog Karácsonyt mindannyiotoknak! És ne feledjétek a dalt, az ékkőről, a lelkemben!
Elbűvöl engem egy fekete doboz, amit a felnőttek úgy neveznek, hogy televíziókészülék. Kívülről fújom a TV-műsorokat. Vasárnap, 17:55-kor perckor JAG – Becsületbeli ügyek a TV2 műsorán, 18:30-kor Tények, 18.55-kor Napló. 20 órakor Schindler listája, amerikai film.
Mindig TV-t nézek. Imádom a TV-t, mert olyan sok érdekes ember van benne. Érdekesek számomra. Tele van színnel ez a fekete doboz. Tele van vibráló színekkel: nagyon sok piros, sárga, zöld van benne. A legjobban az amerikai filmeket szeretem, mert azok a legszínesebbek. Ott vannak a legszebb tájak, ott vannak a legszínesebb ruhába öltözött emberek. Szeretem az amerikai filmeket.
Higgy nekem, bízz bennem! Hidd, hogy okos vagyok, hidd, hogy intelligens vagyok! Kérlek, higgy nekem! Higgy nekem, higgy… Fogadj el, fogadj el! Szeress, hogy én is szerethesselek!
Tegnap doboltunk a terapeutámmal. A dobszó egyre erősebben és erősebben pergett, szólt a fülemben. Szinte féltem, már úgy dobogott. De én csak ütöttem és ütöttem a dobot. Boldog voltam, hogy hasznosat csinálhatok. Boldog voltam, mert hittek nekem. Elhitték, hogy meg tudok szólaltatni egy hangszert. Elhitték nekem, hogy tudom élvezni a zenét – úgy, mint ők. Tudok a zenére úgy gondolni, mint egy szépre. Tudok hinni, tudok örülni, tudok lelkesedni. Gyerek vagyok, autista vagyok. Fogadjatok el, fogadjatok el gyereknek, és én nem kérek tőletek többet!
Csodálatos álmom volt az éjjel. Egy ködből előlépett egy néni. Nagyon kedves volt. Csak annyit mondott, hogy „Járj a kijelölt utadon, higgy a kijelölt utadban!” Olyan szép hangja volt, de olyan szép! Egyszer egy csodálatos dolgot láttam – igaz, nem tudtam, hogy álom-e vagy valóság, de csodálatos volt! Volt ebben az álomban sok fehér, világoskék, sárga és piros – az egész olyan volt, mint egy füst.
Sokszor egyedül vagyok belül. Sokszor rossz nekem. Sokszor zavar valami. Sokszor félek. Sokszor segítene, hogyha jobban és jobban értenétek engem. Sokszor segítene egy ajtó, ami a testem és a lelkem között van. Segítene, hogyha mindig nyitva lenne ez az ajtó, s nem úgy működne, mint egy börtön. Ne lenne állandóan bezárva a lelkem! Ne fájna valami ott olyan sokszor, legbelül! Sokszor fáj ott legbelül! Sokszor érzem ott magam idegennek. Legbelül sokszor vagyok egyedül és egymagam.
Szeretném, ha ugyanolyan gyerek lehetnék, mint a többi! De más vagyok. Sokszor, szeretnék még több fényt a lelkemben, és még több színt! Pirosat, sárgát, fehéret, világoskéket… Olyan színeket, amikről ez a titokzatos néni beszélt nekem. Szeretnék színeket a lelkemben!
Tudok olvasni, és szeretek is olvasni, mert olyankor telik az idő, telik az idő…
Álmomban, felültem egy villamosra. A villamos a síneken megy. Tudja, hol kell mennie, és nem tér el a sínekről sosem. Ezért szeretek ülni a villamoson. Nem szeretek leszállni a villamosról, mert akkor nem tudom, hogy hová kell mennem. A villamos tudja, hogy neki hová kell mennie, mert egy kötött pályán halad. Én nem tudom, hogy hová kell mennem, meg hogy honnan jöttem, meg hogy ki vagyok itt… A villamos tudja, hogy neki hová kell mennie, mert a sín viszi oda, ahová mennie kell. A sín elviszi mindig oda, ahová ő egyébként soha nem jutna el. Úgyhogy én sem jutok el. Csak oda, ahová elvisz az anyukám. De magamtól nem tudnék odamenni, ahová az anyukám visz.
Félni is szoktam… hogy elhagy az anyukám, hogy elfelejt egyszer, hogy otthagy valahol, és nem fogom tudni, hogy mit kell tennem. Jó lenne, ha tudnám, hogy mit kell akkor majd tennem! Ha majd egyszer otthagy valahol az anyukám, egy örökös jegyet fogok váltani a villamosra. Felköltözöm a villamosra, mert a villamos mindig tudja, hogy neki hová kell mennie, mert ott van az ő sínje, ami elviszi őt mindig – valahonnan, valahová. Én nem tudom, hogy hová kell mennem, én nem tudom, hogy miért vagyok itt… Megváltom az örökös jegyet a villamosra, és le nem szállok róla. Én leszek az első olyan gyerek, aki nem fog leszállni a villamosról. Még a kék ég sem hiányozna, amit annyira szerettem mindig, még az sem hiányozna… De az anyukám hiányozna!
Van egy barátom, úgy hívják, hogy Tomi. Ő fél a víztől, de én nem – én nem félek semmitől. Most már nem félek semmitől. Vajon megengedné-e az anyukám, hogy a szobámban legyen egy játék-villamos? Egy villamos, ami mindig tudná, hogy mit kell tennie, mert megmondaná neki a sín.
Tegnap előtt az anyukám elvitt a doktor nénihez. A doktor néni mindenféle furcsaságokat mondott. A sztereotip viselkedés, a tárgyak bűvköre, meg mint hogyha gépek lennénk. Mintha csak beprogramoztak volna bennünket. Emberek vagyunk, hús-vér emberek. Élünk, szeretünk és gyűlölünk, vannak igényeink, vannak kiváltságaink, látunk, néha félünk, sokszor elbukunk… de emberek vagyunk. Gyerekek vagyunk. Kicsik vagyunk. Nem éreztem, hogy ő gyereknek nézett volna. Akkor mi a sztereotípia? Honnan vizsgáljuk ezt? Féltem nála, mert nem éreztem, hogy szeret. Nem éreztem, hogy úgy nézett rám, mint egy másik gyerekre. Azt éreztem, hogy… nem éreztem semmit. Csak féltem nála… Féltem, mert valami belül megsúgta, hogy ő nem szeret engem, s ez nekem fáj! Sokszor fáj, ott legbelül!
Egy nap majd „nagy” Ádám leszek. A „kis” Ádámból „nagy” Ádám… Akkor is lesznek olyan emberek, akik nem szeretnek engem, de azt mondta a terapeutám, hogy attól függetlenül nekem ezeket az embereket szeretnem kell. Mert a szeretet szeretetet szül, a gyűlölet gyűlöletet, az agresszió agressziót. Ilyenekre tanított a terapeutám.
Ma még lesz a TV2-n 17:10-kor a Vad angyal, utána 18:30-kor a Tények, 19:55-kor a Rex felügyelő, meg amit nagyon szeretek, és mindennap megnézek, 19 órakor a Nincs kegyelem. Ezt mindennap meg szoktam nézni. „Az életben sincs kegyelem!” – szokta mondani az anyukám. „Ha más vagy, nincs kegyelem. Ha jobb vagy, nincs kegyelem. Ha rossz vagy, nincs kegyelem.” Hát akkor mi a jó? Mi a jó?
Az anyukám erre mindig azt mondja, hogy „Szeretni, az a jó! És szeretetben élni, az a jó! És szeretve lenni, az a jó! Elfogadva lenni, az a jó! Az a jó, ami…” Hogy mi jó nekem? Az, hogy semmi sem fáj, ha velem van az anyukám. Minden olyan egyszerű, ha velem van az anyukám. Minden magától száll, repül, hogyha velem van az anyukám. Ha nincs velem, minden olyan bonyolult. Minden tele van érthetetlenséggel, ha nincs velem az anyukám. Ha nem mondja meg az anyukám, hogy mit kell tennem, ha nem mutatja meg, hogy mit kell tennem, az nekem nem jó! Ha nincs velem az anyukám, az nekem nem jó! Olyankor félek! Olyankor szeretném, ha itt lenne, ha fogna, ha szeretne, ha egyszerűen itt lenne velem, és csak repülne velem együtt az angyalok szárnyán.
Gyújts egy gyertyát a lelkemben, s akkor lelátsz a legmélyére! Minél mélyebbre látsz, annál több ajtót tudsz kinyitni. De csak akkor, ha ahhoz a bizonyos ajtóhoz megtalálod azt a bizonyos kulcsot. Csak te vagy arra képes, hogy kitárd a lelkem.
Művész vagyok. Szeretem a festészetet, szeretek festeni. Bennem van az alkotás öröme. Örömmel alkotok. Sok minden örömöt okoz nekem, és olyankor, ha örülök, boldog vagyok. Akkor megfogom a mellettem lévő felnőtt nyakát, és harapó mozdulatokat végzek az arcán – én így adok puszit.
Ég a gyertya a lelkemben. Most felkutathatod a lelkem. Hosszú a folyosó a lelkemben, és ezen a folyosón nagyon sok ajtó van. És hogy melyiken mész be? Az a te dolgod! De mindegyik ajtót ki tudod nyitni, ha szeretsz. Ha nem ítélsz el, nem üvegfalon túl vizsgálsz, akkor minden ajtót ki tudsz tárni a lelkemben. Minden ajtóhoz van egy kulcs. A kulcs az én agyamban van! Neked kell levenni onnan, és neked kell egy ajtót találni a kulcshoz! És ott nagyon sok kincs fog téged üdvözölni, nagyon sok ékszerdobozt találsz. Ezek az ékszerdobozok tele lesznek értékekkel: szeretettel, szeretettel és szeretettel. Ezek nem földi halandók számára fontos kincsek, hanem számunkra, hiszen ez az egyetlenegy éltető erőnk, hogy végig tudjuk járni a Krisztusi utat. Töviskoszorúval a fejünkön. Félve, rettegve. Sokszor dideregve a magánytól, a közönytől, a kiszolgáltatottságtól, a reményvesztettségtől.
Járd velem ezt az utat! Köszönj nekem az úton sokszor! Köszönj fennhangon rám, hogy „Sziaaa! Ricsi, szia!” Vegyél észre, végy emberszámba! Számolj velem! Számolj a lelkemmel, hogy tele vagyok értékkel! Higgy bennem! Bízzál bennem, és keress bennem mindig egy briliánst, mindig egy gyöngyöt, mindig aranyat, mindig gyémántot. És majd várj rám ott, ott az üvegajtón túl, az üvegfalon túl. Kérlek, várj rám, s kérj meg, hogy mindig adjak a lelkemből – gyémántot, briliánst, aranyat, gyöngyöt, igazgyöngyöt. De az egyik ajtó a lelkemben rejt egy igazgyöngyöt, ami az igazsághoz való kulcs. Ezt a gyöngyöt a legsötétebb és a legódonabb ajtó rejti magában. Különleges, egyedi színe van, és igaz, őszinte, reménnyel teli mindenki számára. Nem kell félni tőle, mert könnyedén megtalálhatod. Könnyedén fellelheted a lelkemben ezt az igazgyöngyöt. Semmit sem kell hozzá tenned, csak szeretned kell úgy, ahogy a te Uradat szereted teljes szíveddel, teljes lényeddel, teljes bensőddel. Szeress! Szeress! Jobban szeress! Erősebben szeress! Mélyebben szeress, és kövess, kövess a folyosón végig! Ha eltévednél, majd hátrafordulok és kinyújtom a kezem, hogy gyere, gyere velem végig az úton, amit az Úr jelölt ki számomra! Kérlek, segíts nekem kitaposni az ösvényt. Ha megelőznél, kérlek, várj meg! Ha sietnél, kérlek, várj meg! Mert a kijelölt úton sem tudok mindig menni. Nem mindig érek át a túlpartra. Nem mindig érek át.
Az arcomat megcsapta egy friss szellő. Lehet, hogy valamelyikkőtök megtalálta az igazgyöngyöt? Elképzelhető. Lehet, hogy valamelyikkőtök kezében ott van az igazgyöngy? Meg tudjátok mondani, hogy milyen színű? Láttatok már igazgyöngyöt? Én már igen! Mondhatom, csodálatos! Nem fáj már semmi. A gyertyámat is lassan elfújja ez a hűs szellő. A lelkemben sötét van. A lelkemben fázik az igazgyöngy. Fázik, mert mindig vár arra az emberre, aki ki tudja nyitni az ajtót. Azt a sötét, ódon ajtót, és ki tudja belőle venni azt az igazgyöngyöt; meg tudja fogni, fel tudja emelni, és el tudja hinni, meg tudja nekem mondani, hogy élni jó! Élned kell, mert az Isten jogot adott arra, hogy élj! Tehát, terve van veled! Az igazgyöngy még azt is mondja, hogy tehetséges vagy, okos, és tele vagy értékkel, telis-tele vagy értékkel! Vágyom rád, igazgyöngy, mindennap jobban és jobban! Vágylak téged, igazgyöngy! Tudni fogom, ha már közel járok hozzád, mert látni fogom a fényed. Látni fogom azt a sárgás fényt, amivel világítasz, hogy rád akadjak, és rád akadjanak. Addig is köszönök neked. Köszöntelek téged, gyöngy! Köszöntelek téged, igazságmutató gyöngy! Várlak, és addig, míg kereslek, semmi mást nem tehetek… csak szerethetek.
Az egyik éjjel lódobogásra ébredtem, és menten ki akartam szaladni a szobából. Mivel nem tudtam kimenni az ajtón, a fejemet egyre jobban ütöttem és ütöttem az ajtóba. Ki akartam szabadulni, és látni akartam a lovakat. Akartam hallani a patájuk robaját az éjszakában. De a lovak egyre messzebbre és messzebbre vágtattak. A hang egyre halkabban szólt itt a fejemben. Egyre halkabban hallottam a fülemmel is, és én csak vertem, meg vertem az ajtóba a fejem. Talán nem is az ajtót akartam kitépni, hanem a fejemből akartam eltüntetni a robajt, azt a lódobogáshoz hasonló robajt. Talán ki akartam bújni magamból, mint egy jelmezből, s le akartam vetni, és hátra akartam hagyni. Olyan akartam lenni, mint a tesóm.
Másnap az eget szemléltem. És mikor szemléltem, úgy éreztem, hogy a Nap sugarai egyre közelebb és közelebb érnek hozzám. Ez jó volt! Ez csodálatos volt! Este egy csodálatos mesét hallottam. Egy fiúról szólt, aki babszem méretű volt, mégis, óriásokat megszégyenítő módon vette fel a versenyt a mindennapokkal. Óh, kérlek, adj erőt, Uram, hogy bírjam ezt a terhet! Szoríts egyet a kezemen, amikor már úgy érzed, hogy ne verjem az ajtóba a fejem! Vagy csak üzenj, csak küldj egy jelet, hogy tudjam, nem hagysz el engem!
Reggel, az imánál halottam a keresztútról. Halottam Jézusról. Halottam a feltámadásról. Halottam az örök életről. Halottam a szeretetről. Halottam a hitről. Halottam a nagyvilágról, újabb és újabb világról. Délután csak vártam és vártam, hogy az a fránya Nap kisüssön valahára. De nem sütött ki. És én csak álltam, csak álltam, és nem értettem, hogy miért nem süt ki a Nap. Egyszer eldugtam egy kulcscsomót. Azt hittem, hogy ezzel minden zárt ajtót ki fogok majd tudni nyitni. Úgy, ahogy a felnőttek teszik. Csak beillesztik a zárba a megfelelő kulcsot, kinyitják, és máris odamehetnek, ahová ők akarnak. El, messze. El, a Skála Gyöngyszövbe, a nagyvilágba. El, ki a világból, ki a gonoszságból, ki a hazugságból, ki a gyűlöletből, ki a kirekesztésből, ki a reményvesztettségből, ki a… el, messze el.
Most ismét hallom a lódobogást a fejemben. De most nem verem a falba a fejem. Nem akarom a falba verni a fejem, mert ezek a lódobogások most elhozták hozzám a szabadság vándorait, akik szabadon vándorolhatnak, kelnek a világban. Föl s alá, át és keresztül, ki és be… A szabadság vándorai lóháton érkeztek, és hírt hoztak nekem. Jó hírt hoztak nekem. Elhozták a hitet, az erőt, a békét, a megvilágosodást, az örömet, a vágyakat és a szabadságot. Köszönöm a szabadságot!
